H. Kovács újra támad

H. Kovács születésekor még minden rendben volt a világgal, de sajnos H. Kovács gyakorlatilag a kórházban elvesztette szüleit. Illetve inkább szülei veszítették el őt, miután édesanyja a szüléskor éppen a Virágot Rómának nevű együttes népes rajongótáborába tartozott. A 'Szabadságot a pingvineknek' című album bemutatóján pottyant ki a kis H. Kovács, édesanyja méhéből. A koncerten résztvevők közül többen még ma is könnyes szemmel emlegetik azt a színpadi munkát, amit a szórakoztatásukra készített elő a zenekar. Ahogy szülő nőkkel demonstrálták a 'Pingvinek felszabadulása' című dalt, az maga volt a katarzis.

Ezekben az időkben még az ember sem tette lábát a Hold felszínére, és a szuper nedvszívó intimbetét is csak feminista vágyálomnak tűnt. Esténként megvadult hippy csordák szaladtak körbe az Antikvárium úton, hogy minden útjukba akadó jóembert szerelemmel és kellő mennyiségű rockzenével lássanak el.

H. Kovács szülei is közéjük tartoztak. Édesapja, bizonyos Béke Anti (polgári nevén T. Kovács) valamint édesanyja, Vidám Vasárnap (leánykori nevén Grün Matilda) szintén a népes csoportosuláshoz tartoztak. A rendszer nem tekintette őket ellenségének, annak ellenére, hogy Kovácsék nem tartották tiszteletben sem a polgári értékrendet, sem pedig a könyvtárjegyük érvényességi idejét.
Reggeltől estig nem csináltak semmit. Mivel akkor ez volt a divat, így könnyű megérteni, hogy a fiatalok közösségében ez nem számított deviáns viselkedésnek. Azonban egy apróságról elfeledkeztek. Ez az apróság maga H. Kovács volt. Néha napokig nem tették tisztába, mivel azt gondolták, hogy az önállóságra nevelés első alapköve az, ha mindent megmutatnak és elmagyaráznak gyermeküknek, de soha nem csinálnak meg semmit helyette. H. Kovács már ekkor megmutatta ugyanis zseniális elméjének penge élét! Saját erőből, teljesen önállóan tudott például sírni! Ezt a mutatványát egyébként sokáig gyakorolta is, a szomszédok örömére. Szülei büszkén vitték körbe olykor, kakás pelenkájában, hogy megmutassák a környéknek. Az akkor még fiatalasszonynak számító Dagomárné is lelkesen csipkedte vörösre H. Kovács pofiját, mivel akkut orrpolipja miatt semmit nem érzett a szagokból. (Korábban egyébként a rendőrség foglalási végzést küldött Dagomárnénak, mivel nem vallotta be sem orrpolipját, sem azt a másfél kiló garnélarákot, amit egyik külföldi rokona csempészett át neki nyugatról!)

Később, mikor H. Kovács járni tudott, gyakran került összetűzésbe a többi gyermekkel, ugyanis szülei tanításai szerint mindent meg kell osztani egymás között. Mivel szüleinek soha nem volt semmilyük, ezért könnyedén magukévá tették ezt az elképzelést. Csakhogy a kis Kovács gyakran farigcsált otthon. Egy alkalommal észrevette, hogy milyen szép lábat lehet faragni fából. Onnantól kezdve szinte semmi mást nem volt hajlandó szabadidejében készíteni csak falábakat. Ha úgy tetszik, akkor H. Kovács műláb-fetisiszta hajlamokat mutatott! Szülei, mikor észrevették ez irányú elkötelezettségét (mivel felvilágosult szülők voltak), elhatározták, hogy műbútorasztalost nevelnek gyermekükből. Annak ellenére tették mindezt, hogy szívből utáltak dolgozni és gyűlölték a gondolatot is, hogy fiúk ne csak segélyekből tartsa fenn magát idősebb korában.
H. Kovács szeretett műlábait néha megkaparintották iskolatársai és csúfolni kezdték vele. A kis Kovács ezért egyre kevesebb időt töltött társaságukban és egyre többet foglalkozott faragással. Mikor végül elhagyta az iskolát, már egész szobányi művégtag volt gyűjteményében. Művészitől az egyszerűig, apró macskavégtagtól az elefántéig, minden megtalálható volt nála. Édesanyját 35. születésnapja alkalmából például egy 'Pingvinek felszabadulása' plakáttal kidekorált bal lábbal lepte meg! Természetesen édesanyja meghatottan forgatta kezében a lábat, melyen apró motívumként rajta díszelgett Ő maga is, éppen szülés közben.

H. Kovács ezután ipari tanulónak ment a Fővárosi Harisnyagyártó és Műláb kikészítő gyárba. Először, mikor a gyár műhelyében meglátta a rengeteg félkész műlábat, érezte, hogy eljött az Ő ideje. Ekkor még óriási lelkesedéssel figyelte az idős Drokenbauer szakit, akit mesterének neveztek ki. Drokenbauer szaki reggelente a Nemzetigazdagság aktuális számával jelent meg hóna alatt, majd kicsomagolta belőle zsíros deszkáját és a frissen lefőtt kávéval elvonult a mellékhelyiségre olvasni. Miután kiolvasta a Nemzetigazdagságot, éppen ebédidő lett, így kijött az illemhelyről és megebédelt az üzemi konyhán. Mikor ezzel is megvolt, lefeküdt néhány harisnyazsákra és aludt munkaidő végéig. H. Kovács úgy három hétig nézte, ahogy mestere végzi a ceremóniáit, majd egy reggel eléállt és megkérdezte:
- Drokenbauer kartárs! Mikor fogunk végre műlábakat gyártani?
- Eredj kávét főzni! – Közölte fölényesen az idős szaki, aki élvezte az oktatómunkát és nem sajnálta az időt a tanoncoktól. Ha kérdezni akarnak, had kérdezzenek. Úgy tanulnak!

Néhány évvel később aztán egy reggel a megszokott időben nem jött a mester. H. Kovács csak másnap tudta meg, hogy az öreget tüszős meningitisszel szállították kórházba, aminek következtében sürgősen nyugalmazták is. Mint rangidősnek és a művégtag összeszerelő műhely egyetlen megmaradt alkalmazottjának, Kovácsnak jutott a megtiszteltetés, hogy átvegye az üzem irányítását! Nagy lelkesedéssel vágott bele a dologba! Elhatározását, hogy az üzemegységet az ország leghatékonyabb művégtag gyártójává teszi, siker koronázta. Egyre több művégtagot sikerült gyártania egy egészen egyedi módszerrel. Művégtagokat szerelt magára, melyekkel különféle speciális mozdulatokra volt képes. Egyetlen mozdulattal nem csak, hogy 3 művégtagot tudott így összeszerelni, de képes volt utánrendelni a pótalkatrészeket (az A5710-es űrlapon!) és még arra is volt kapacitása, hogy képeslapot írjon időközben falura költözött szüleinek!

A siker nem maradt el. Hihetetlen teljesítménye nem csak a gyár vezetésének, de külföldi iparosoknak is felkeltette figyelmét. Esténként különféle cikkeket írt szaklapokba. Legnagyobb feltűnést a 'DeadlyHand's' című újságba írt cikke érte el, melyben arról értekezett, hogy miért gazdaságos az amúgy nem sérült emberek testrészeit művégtagokra cserélni!

Miután kezdték megismerni, egyre több felkérés érkezett hozzá, egyedi művégtagok készítésére. Legmenőbb műkarjait az országban élő elit is kezdte vásárolni. Sokan porcelánból készíttettek estélyi ruhájukhoz illő műkart, mellyel dohányozni és fésülködni is lehetett. Mások a divathóbort hevében odáig mentek, hogy műfejet akartak rendelni maguknak, de ezeket Kovács visszautasította. Szakmai büszkesége és hírneve nem vitte volna rá, hogy üres fejeket cseréljen porcelánra.

A legnagyobb megtiszteltetés mégis akkor érte, amikor maga az Angol királynő rendelt tőle egy műlábat! H. Kovács hónapokra bezárkózott a műhelybe, csak néha lökött ki pár elkészült végtagot a szellőzőnyíláson, hogy a gyár vezetésének is meglegyen a haszna.
Mikor végül előjött, élete főművét tartotta kezében! Egy arannyal burkolt, 8 különböző irányban mozgatható művégtagot, porcelán foglalattal. Érezte, hogy ezzel felért szakmája csúcsára! Személyesen vitte el Angliába a királynőnek a speciális ékszert.
A főpróba tökéletesen sikerült. A műláb úgy illeszkedett az igazira, mintha ráöntötték volna. A királynő elégedett volt. Fia újranősülési szertartásán kívánta viselni ezt a darabot. A nagy eseményt több, mint 70 ország televíziója közvetítette. A világ minden szempárja a királynő lábát figyelte. H. Kovács mennybemenetelének pillanatai lettek volna ezek, de ekkor beütött a krach! A királyi testőrség medveszőr kucsmáitól feltöltődött művégtag, kondenzátorként több megawattnyi energiát gyűjtött össze, melyet egy óvatlan mozdulattal a királyné szeretett mopszlijába injektált. A megrázó eseményben a kutya életét vesztette, a királynőt pedig hetekig ápolták a sokk miatt. H. Kovács csak nagyon nehezen úszta meg a Tower hűvös kamráinak vendégszeretetét.

Hazaérkezése után nevetség tárgya lett. A gyerekek az utcán 'faros-karosnak' csúfolták, miközben a gyár megvonta tőle bizalmát és a gyártásról áthelyezték a könyvelésre. Ehhez ugyan nem értett, de egy nem működő gyárnak úgyis mindegy volt.

Így lett H. Kovácsból egy megkeseredett, végletekig pesszimista ember. Azóta is minden alkalommal, amikor művégtagot lát, felfordul a gyomra és azt kívánja, bárcsak hallgatott volna szüleire, akik mindenáron egy tisztességes munkanélkülit akartak faragni belőle.