H. Kovács kora reggel arra ébredt, hogy csengetnek az ajtaján. Alig múlt öt óra. Zúgó fejjel és égő szemekkel tántorgott az ajtóhoz, mint féllábú matróz a rumos hordóhoz.
- Ki az? - Kérdezte, mert már ilyen kora reggel is képes volt a helyzet magaslatára emelkedni.
- Én! - Jött az elkeserítően érdemtelen vállasz a frappáns kérdésre.
- Az nem lehet, én itt vagyok bent! - Mondta erre Kovács, hiszen Ő valóban bent volt.
- Az egy másik én vagyok! Engedjél be! - H. Kovács mostmár komolyan kezdett aggódni szellemi épsége miatt, ezért kinyitotta az ajtót, hogy meggyőzödjön róla, nincs egyszerre két helyen.
Valóban nem volt. Az ajtó előtt egy egészen kisméretű gyermek álldogált, göndör szőke hajjal, és feltünően meredek szögben, a hátából kilógó szárnyakkal. Kezében pedig valami furcsa eszközt tartott, ami leginkább egy nagyobbacska krumplihámozóra emlékeztetett. A fentieken kívül csak egy kissé rongyos és koszos ágyékkötő volt a gyerkőcön.
H. Kovács először azt hitte, hogy özvegy Dagomárné szórakozik vele már megint, mint tavaly, amikor egy karalábéból és egy rongyos kendőből összetákolt állcsecsemőt csempészett a küszöbére. Amikor H. Kovács kérdőre vonta az özvegyasszonyt, az közölte vele, hogy az emberi elidegenedés filozófiáját tanulmányozza Frügenhoffer-től, (két csirkefarhát-vadászat között) ezért kellett demonstratíve viselkedéskutatnia. H. Kovács először kikérte magának a gyanusítgatást, majd másnap megnézte az enciklopédiában a "demonstratíve" jelentését, mert azt hitte, hogy az valami szexuállis aberráció.
Mivel a folyosó teljesen kihalt volt, leszámítva a gyereket és azt a néhány svábbogarat, amelyek éppen az Ő kredencéből költöztek tisztább helyre, megértette, hogy most más a helyzet.
H. Kovács percek óta állhatott az ajtóban, mert lábszárán elkezdtek bizseregni a szőrszállak a hidegtől. Mióta anyósa elköltözött a világ másik felére, nem volt kivel hosszas szócsatákat vívnia, így gondolkodása is kissé lelassult. Mint most.
Mire észbekapott, a gyermek már el is iszkolt mellette hosszú, sárból és tollból álló csíkot hagyva a padlón maga után.
Mire Kovács beérte, a gyerek már a fotelben üldögélt és kerek szemekkel bámult a férfira.
- Nos...ki vagy Te kisfiam?
- Nono! Csak hagyjuk a személyeskedést! Én Ámor vagyok. Az a feladatom, hogy szerelmet hozzak az embereknek.
- Ezt ugye csak most találltad ki fiacskám!? - Kérdezte Kovács kényszeredett vigyorral az arcán, mert azt azért Ő is sejtette, hogy nem.
- Azt ugye Ön is sejti, hogy nem?! - Kérdezte a fiú, aki közben a kezében tartott krumplihámozóval játszadozott. - Gondolja, hogy szórakozásból szaladgállok itt hajnalban egy szál ágyékkötőben, egy krumpihámozóval a kezemben? Nem. Ez sajnos a munkám és nem érek rá egész nap, úgyhogy mondja a kívánságát. Milyen legyen a nő, akibe szerelmes akar lenni?
H. Kovács megilletődve nézett a fiúra. Kezdte elhinni, hogy igazat beszél. Végül is miért ne? Már éppen elég sok időt pazarolt el az életéből ahhoz, hogy kihagyjon egy ilyen lehetőséget. Egyenesen Ámortól kérhet magának ideális nőt!
- Bármilyen nőt kívánhatok? - Kérdezte, miközben tekintetében felcsillant a mohó vágy.
- Igen, csak gyorsan, mert ma még legalább 73 helyre kell mennem, csak ebben a városrészben.
- Persze-persze. Elfoglalt kisfiú vagy. - Még akart mondani pár kedvesnek szánt szót, de Ámor haragossá válló tekintetéből megértette, hogy nem húzhatja sokáig az időt.
- Olyan nőre vágyom, aki megértő, tudja mit akar egy férfi, szexis, mint egy arab démon és ellát mindennel, amire csak szükségem van!
- Ezt ugye nem most állmodta meg? Ilyen gyorsan még senkinek sem sikerült összefoglalnia a kívánságát! Milyen legyen a külseje?
- Szőke hajú, kék szemű, 165-168 centi magas, 50-55 kiló, szép lábakkal és még szebb mellekkel!
- Fogadjunk, hogy a neve Klári és itt lakik két emelettel lejebb! - H. Kovács zavarba jött. Tényleg a 3.-on lakó Klárikára gondolt, aki csak nemrég költözött oda és bájos mosolyával rögtön belopta magát a férfi szívébe.
- Na, Kovács. Erre ne is számítson, mert a másodikon jártam egy fél órája és az öreg Schlagmüller is ugyan ezt kívánta. Én pedig nem kivételezek, sorrendben megyek. Ami azt illeti...hmmm...Schlagmüllernek legalább eszébe jutott megkínállni egy forró kakaóval.
Kovács gyorsan kiszaladt a konyhába és egy nagy bögre kakaóval, meg pár szem aszott puszedlival tért vissza. Látta, ahogy Ámornak mohón felcsillan a tekintete a puszedli láttán.
A kisfiú testébe zárt istennek néhány másodperc kellett csak ahhoz, hogy eltüntesse a tányérról az édességet, majd fénylő tekintettel megszólalt.
- Rendben Kovács, haver vagy! Schlagmüllernek úgyis rossz a szíve. Egy olyan nő, mint Klári, simán kicsinálná egy éjszaka alatt! Neki majd beszervezem özvegy Dagomárnét! Na, de most már tényleg mennem kell. Nyújtsd ide a kezed! - Kovács engedelmeskedett, a gyerek pedig rácsapott egyet a krumplihámozóval, amitől Kovácsnak kiserkent a vér az ujjából. - Bocs, de egy hülye tévedés miatt elkeveredett az ijjam. Azért ez is megteszi. - Mondta zavartan Ámor, majd hasonló sebességgel, ahogy érkezett, ugyanúgy el is tűnt a bejárati ajtón keresztül.
H. Kovács kicsit még bambult maga elé, majd elment aludni. Reggel 9 órakor ébredt újra. Verőfényes napsütés tombolt odakint. H. Kovács az éjszakai látogató emlékével és a szerelem ígéretével a levegőben indult el bevásárolni. A harmadik emeletre érve odament Klárika ajtajához és éppen bekopogott volna, mikor kinyílt az ajtó és Klárika állt vele szemben. - Segíthetek Kovács úr? - Kérdezte Klárika, aki egy szál pongyolában álldogált az ajtóban.
- Ööö...csak gondoltam megkérdem, hogy kér-e valamit a közértből.
- Köszönöm, de Schlagmüller úr már volt olyan kedves, hogy bevásárolt nekem! - Miközben ezt mondta, megjelent Schlagmüller feje a válla felett. Boldog vigyorral simítgatta helyére néhány szál haját.
- Dehát...de...de... - Makogta Kovács, miközben majdnem elsírta magát.
- A fiú visszajött az éjjel. Volt nálllam néhány szelet csokitorta, tudja...
Schlagmüller sajnálkozva tárta szét a karját, majd kacsintott egyet és becsukta az ajtót. H. Kovács dermedten álllt ott pár pillanatig, majd búsan elindult a közértbe. Menet közben eszébe jutott, hogy, ha a szerelem nem is vak, de mindenesetre furcsán korrupt.
---
Idézet:
- Ki az? - Kérdezte, mert már ilyen kora reggel is képes volt a helyzet magaslatára emelkedni.
- Én! - Jött az elkeserítően érdemtelen vállasz a frappáns kérdésre.
- Az nem lehet, én itt vagyok bent! - Mondta erre Kovács, hiszen Ő valóban bent volt.
- Az egy másik én vagyok! Engedjél be! - H. Kovács mostmár komolyan kezdett aggódni szellemi épsége miatt, ezért kinyitotta az ajtót, hogy meggyőzödjön róla, nincs egyszerre két helyen.
Valóban nem volt. Az ajtó előtt egy egészen kisméretű gyermek álldogált, göndör szőke hajjal, és feltünően meredek szögben, a hátából kilógó szárnyakkal. Kezében pedig valami furcsa eszközt tartott, ami leginkább egy nagyobbacska krumplihámozóra emlékeztetett. A fentieken kívül csak egy kissé rongyos és koszos ágyékkötő volt a gyerkőcön.
H. Kovács először azt hitte, hogy özvegy Dagomárné szórakozik vele már megint, mint tavaly, amikor egy karalábéból és egy rongyos kendőből összetákolt állcsecsemőt csempészett a küszöbére. Amikor H. Kovács kérdőre vonta az özvegyasszonyt, az közölte vele, hogy az emberi elidegenedés filozófiáját tanulmányozza Frügenhoffer-től, (két csirkefarhát-vadászat között) ezért kellett demonstratíve viselkedéskutatnia. H. Kovács először kikérte magának a gyanusítgatást, majd másnap megnézte az enciklopédiában a "demonstratíve" jelentését, mert azt hitte, hogy az valami szexuállis aberráció.
Mivel a folyosó teljesen kihalt volt, leszámítva a gyereket és azt a néhány svábbogarat, amelyek éppen az Ő kredencéből költöztek tisztább helyre, megértette, hogy most más a helyzet.
H. Kovács percek óta állhatott az ajtóban, mert lábszárán elkezdtek bizseregni a szőrszállak a hidegtől. Mióta anyósa elköltözött a világ másik felére, nem volt kivel hosszas szócsatákat vívnia, így gondolkodása is kissé lelassult. Mint most.
Mire észbekapott, a gyermek már el is iszkolt mellette hosszú, sárból és tollból álló csíkot hagyva a padlón maga után.
Mire Kovács beérte, a gyerek már a fotelben üldögélt és kerek szemekkel bámult a férfira.
- Nos...ki vagy Te kisfiam?
- Nono! Csak hagyjuk a személyeskedést! Én Ámor vagyok. Az a feladatom, hogy szerelmet hozzak az embereknek.
- Ezt ugye csak most találltad ki fiacskám!? - Kérdezte Kovács kényszeredett vigyorral az arcán, mert azt azért Ő is sejtette, hogy nem.
- Azt ugye Ön is sejti, hogy nem?! - Kérdezte a fiú, aki közben a kezében tartott krumplihámozóval játszadozott. - Gondolja, hogy szórakozásból szaladgállok itt hajnalban egy szál ágyékkötőben, egy krumpihámozóval a kezemben? Nem. Ez sajnos a munkám és nem érek rá egész nap, úgyhogy mondja a kívánságát. Milyen legyen a nő, akibe szerelmes akar lenni?
H. Kovács megilletődve nézett a fiúra. Kezdte elhinni, hogy igazat beszél. Végül is miért ne? Már éppen elég sok időt pazarolt el az életéből ahhoz, hogy kihagyjon egy ilyen lehetőséget. Egyenesen Ámortól kérhet magának ideális nőt!
- Bármilyen nőt kívánhatok? - Kérdezte, miközben tekintetében felcsillant a mohó vágy.
- Igen, csak gyorsan, mert ma még legalább 73 helyre kell mennem, csak ebben a városrészben.
- Persze-persze. Elfoglalt kisfiú vagy. - Még akart mondani pár kedvesnek szánt szót, de Ámor haragossá válló tekintetéből megértette, hogy nem húzhatja sokáig az időt.
- Olyan nőre vágyom, aki megértő, tudja mit akar egy férfi, szexis, mint egy arab démon és ellát mindennel, amire csak szükségem van!
- Ezt ugye nem most állmodta meg? Ilyen gyorsan még senkinek sem sikerült összefoglalnia a kívánságát! Milyen legyen a külseje?
- Szőke hajú, kék szemű, 165-168 centi magas, 50-55 kiló, szép lábakkal és még szebb mellekkel!
- Fogadjunk, hogy a neve Klári és itt lakik két emelettel lejebb! - H. Kovács zavarba jött. Tényleg a 3.-on lakó Klárikára gondolt, aki csak nemrég költözött oda és bájos mosolyával rögtön belopta magát a férfi szívébe.
- Na, Kovács. Erre ne is számítson, mert a másodikon jártam egy fél órája és az öreg Schlagmüller is ugyan ezt kívánta. Én pedig nem kivételezek, sorrendben megyek. Ami azt illeti...hmmm...Schlagmüllernek legalább eszébe jutott megkínállni egy forró kakaóval.
Kovács gyorsan kiszaladt a konyhába és egy nagy bögre kakaóval, meg pár szem aszott puszedlival tért vissza. Látta, ahogy Ámornak mohón felcsillan a tekintete a puszedli láttán.
A kisfiú testébe zárt istennek néhány másodperc kellett csak ahhoz, hogy eltüntesse a tányérról az édességet, majd fénylő tekintettel megszólalt.
- Rendben Kovács, haver vagy! Schlagmüllernek úgyis rossz a szíve. Egy olyan nő, mint Klári, simán kicsinálná egy éjszaka alatt! Neki majd beszervezem özvegy Dagomárnét! Na, de most már tényleg mennem kell. Nyújtsd ide a kezed! - Kovács engedelmeskedett, a gyerek pedig rácsapott egyet a krumplihámozóval, amitől Kovácsnak kiserkent a vér az ujjából. - Bocs, de egy hülye tévedés miatt elkeveredett az ijjam. Azért ez is megteszi. - Mondta zavartan Ámor, majd hasonló sebességgel, ahogy érkezett, ugyanúgy el is tűnt a bejárati ajtón keresztül.
H. Kovács kicsit még bambult maga elé, majd elment aludni. Reggel 9 órakor ébredt újra. Verőfényes napsütés tombolt odakint. H. Kovács az éjszakai látogató emlékével és a szerelem ígéretével a levegőben indult el bevásárolni. A harmadik emeletre érve odament Klárika ajtajához és éppen bekopogott volna, mikor kinyílt az ajtó és Klárika állt vele szemben. - Segíthetek Kovács úr? - Kérdezte Klárika, aki egy szál pongyolában álldogált az ajtóban.
- Ööö...csak gondoltam megkérdem, hogy kér-e valamit a közértből.
- Köszönöm, de Schlagmüller úr már volt olyan kedves, hogy bevásárolt nekem! - Miközben ezt mondta, megjelent Schlagmüller feje a válla felett. Boldog vigyorral simítgatta helyére néhány szál haját.
- Dehát...de...de... - Makogta Kovács, miközben majdnem elsírta magát.
- A fiú visszajött az éjjel. Volt nálllam néhány szelet csokitorta, tudja...
Schlagmüller sajnálkozva tárta szét a karját, majd kacsintott egyet és becsukta az ajtót. H. Kovács dermedten álllt ott pár pillanatig, majd búsan elindult a közértbe. Menet közben eszébe jutott, hogy, ha a szerelem nem is vak, de mindenesetre furcsán korrupt.
---
Idézet:
Ajánlom mindazoknak a figyelmébe, akik jártak már úgy, hogy a megálmodott kép, amibe 'szerelmesek' voltak, életre kelt, de miután ott volt a tökéletes, nagy Ő, kiderült, hogy neki más az ideálja. A kompromisszum az élet egyik legfontosabb eleme. Ha nem élünk a lehetőséggel, lehet, hogy többet nem lesz esélyünk. Vagy valami hasonló. - Johnnie
